Jó helyen vagyok!

Alapvetően kételkedő, türelmetlen ember vagyok.
A kétely, hogy valóban tanár akarok-e lenni, végigkísért a mesterképzésen, a szakmai gyakorlatomon. Nehezen tudok egy csoportot irányítani, irányítani nem is szeretek; segíteni, egyengetni annál inkább.

A gyakorlat nehéz. És ez még enyhe kifejezés. Nem az iskola miatt, tudniillik kedvesek, segítőkészek. Ugyanakkor sokszor ők sem tudják, mit kezdjenek velem.

Képzeljétek el!
Elindultam azzal a bizonyossággal, hogy itt az életem nyugisabb, könnyebb lesz, mint otthon. Hiszen voltam már cserediák is, az csudajó volt! Itt figyelnek majd rám, befogadnak, elengedhetem magam, feltöltődhetek. Az angol 1-2 hét után menni fog. Utána talán itt maradhatok, mert meg akarok tanulni angolul, meg dolgozni szeretnék meg még továbbtanulni.

És persze nem pont így lett. A nyelv és az eltérő kultúra egy üvegfal. A kollégák kedvesek, de néha ők is bizonytalanok. Nagy többségük idősebb is; hát szabadidős laza programról - kocsmázás, bográcsozás (persze, Skóciában) - szó sincs, néha elhívnak különböző kult programokra. Nehéz utat találni egymáshoz.

Az idegen nyelv frusztrál. Hallom magam, ahogy nem szép angollal, erős akcentussal kínlódok. Úgy érzem, mintha egyáltalán nem fejlődnék. Néha nem is értem, mit mondanak. Mintha hülye lennék; pedig csak a nyelv akadályoz. Próbálnak velem beszélgetni, máskor én kezdeményezek. Van mikor megakadok. Szégyellem. A kifejezéseink különbözőek. Mintha a magyar jóval árnyaltabb lenne.

 - Van nálad zene? (bocsi a nyers fordításért)
Hm. Maximum bennem. Valahol jó mélyen, elvégre ének tanár vagyok. CD-m sincs, bocsi. Mit akarsz? Már megint én vagyok a hülye???
Fél óra után leesik, hogy azt kérdezte, van-e nálam kotta. Kábé ugyanezt a kérdést használják arra is, ha meg akarják tudakolni, hoztam-e valami dalt az ovisoknak. Nem tudom, hogy miattam használnak-e túl egyszerű, ámde félreérthető kérdéseket, vagy amúgyis nekem kellene kitalálnom, hogy mit akarnak?

- Látod a tündért velünk szemben, a szigetnél? (fairy)
De romantikus hangulatban van ma valaki! Az ovisok is szoktak vele találkozni, hát belemegyek a játékba...
- Ja, a révről beszélünk? (ferry)

- Nézd már, ott a kedves! (dear)
Milyen kedves? Tudom, nagyon kedves... de mégis, mit kellene látnom?
- Ó te jó ég, hogy lehetek ilyen buta! Ott szalad egy szarvas! (deer)

Hogy nem tudom magam szépen, szabatosan, a csodálatos nyitott magánhangzókat és szokatlan fonémákat tartalmazó bégető, síró-nevető anyanyelvemen kifejezni, elképzelhetetlenül frusztrál. Van, mikor sírok, mire hazaérek. Tegnap a suliban sírtam el magam.

Aztán lakótársaim helyretettek, aludtam 8 órát; reggel kávé, gondolatokat igyekeztem pozitívra cserélni.
Ma beszéltem Magyarországról, vittem a piciknek szerencsi karamellt (és igen! ízlett nekik!) és talán megtanulták, hogy Hung(a)ry egy ország is, és hogy Áginak "sziával" kell köszönni. Jövő héten az ételeinkre kíváncsiak, viszek hát nekik képeket és sütök palacsintát.

A menzára akkor érkeztem, amikor az ovisok már végeztek az ebéddel. Köszöntem nekik, jó részüket már ismerem név szerint.
Ebéd után gyülekeznek, elindulnak kifelé, már nem látom őket. Claudia visszaszalad hozzám. Megölel.
Ma nem sírtam.