Egy ideje nem írtam az ének órákról. Igazából most érzem azt, hogy megszoktuk egymást a törpékkel, tudom, hogy mire lennének kíváncsiak, azt is, hogy mit taníthatok nekik.
Nem volt egyszerű!
Azt mindenképpen tudomásul kellett venni, hogy kezdő tanár vagyok. Nekem is, nekik is.
Ami nem tűnt fel elsőre, és csak mentorommal történt megbeszélés közben jöttünk rá, hogy itt a gyerekeket mindig kísérik zongorán, úgy tanítanak dalt is nekik. Tudom, elég szembetűnő pedig:) Nem csak a Wellington Schoolban, hanem az ország akármelyik általános sulijában. S az egyetemen/főiskolán a leendő tanároknak van blattolás, zongorakíséret és improvizáció órájuk.
Az sem derült ki egyből természetesen, hiszen nem kérdezett rá külön senki, hogy a "Kodály System" alapvetően nem a zongi kíséretre épül, no. Pakolták is elém a kottát, hogy majd egyből leblattolom oda meg vissza. Aztán megkértem őket, hogy legalább hadd gyakoroljam azokat a darabokat, mielőtt kísértek.
Szóval azért volt egy-két félreértés, s ami gyanús volt, hogy nem mondanak semmit. Se jót, se rosszat, se tanácsot nem adnak.
Aztán fogtam az összes bátorságomat és beszéltem Susannal, hogy mi a manó van. Mert nincs baj, csak valami furcsa. Az is lehet, hogy csak én képzelem, hogy nincsenek velem megelégedve.
Végül igencsak szégyenkezve elmondtam, hogy nem tudom úgy kísérni a piciket, ahogy a többi tanár és hogy mi teljesen mást tanítunk otthon és attól tartok, hogy csak udvariasságból nem mondják el, hogy nem tartanak elég jónak. Susan megígérte, hogy beszél a tanszékvezetővel. Kicsit féltem...
Hétfőn hívnak. Nem kell asszisztálnom a másodikosoknál, csak menjek beszélni. Ójaj! Mi lesz itt?
Tanszékvezető bácsi fogja magát, elkezdi magyarázni, hogy néz ki egy ének óra. Okés, ezt tudom, tanultam. És akkor mit várnak pontosan tőlem?
Végre sikerült megbeszélnünk, hogy nem kell a kezébe adnom az óravázlataimat, de hallani akar az óráimról, írjam a vázlatokat is magamnak és majd meg fogja a törpéket látogatni az órámon. Kértem, hogy hadd tanítsak úgy, ahogy otthon is tanítottam, mert én azt ismerem (nem beszélve arról, hogy az útmutatónkban is az van, hogy ebben ne alkalmazkodjunk 100%-osan). Emellett kértem, hogy adjanak a mellettem tanító, tapasztalt kollégák minden órám után visszajelzést. Fontos. Fiatal vagyok, tanulnom kell és máshogy nem tudok.
Ezután lehetőséget kaptam rá, hogy tartsak egy teljes "magyar ének órát" a harmadikosoknak. Alapvetően "szigorúbb" vagyok velük, mint Dennis, számon kérem a dolgokat és elvárom, hogy koncentráljanak.
Szolmizáltunk, kézjeleztünk, számkottát olvastunk, új dalt tanultunk.
Egyedül a daltanítás különbözik nálunk a Mo-on megszokottól, mert mindent valamilyen vokálissal
(és általában analizálva-szintetizálva) tanulunk és csak akkor tesszük rá a szöveget, mikor a dallamot már 1-2 óra után nagyon biztosan tudják. Ezt nemcsak velük követem, de a nagyobbakkal is.
Szóval elsőként kaptak egy "titkos üzenetet" Magyarországról:
2 66
6 5 6 44
3 2
A nagy számok a negyedeket jelzik, a kicsik a nyolcadokat. Először eltapsoltuk a ritmust, majd az ügyes önként jelentkezők eljátszották a sort (számozott) metallofonon. A számok (habár ez a számozás nem szerencsés) a dúr hangsor fokait jelölik, mivel az iskolai metallofonokon ezek vannak feltüntetve.
Ezután ügyesen felismerték, hogy ez a "mondom, mondom" első sora:) Elénekeltük, majd szolmizáltuk és megtanultuk kézjelekkel is.
Végül belekezdtünk a "Hull a szilva..." kezdetű klasszikusba (ajj, nagyon szeretik mondani, hogy kukorica derce:)
Ezt egy "közvélemény kutatás" követte, amin meglepődtem. Szeretik ezt a fajta órát:)
Ennek már két hete, azóta én tartom a teljes órákat, úgy ahogy szeretném. Fejlődnek.
Kérdeznek is, Magyarországról, táncról, zenéről, nyelvről. Követelik a barátnő kereső dalt (így magyaráztam el nekik, mi a guzsalyas) és szolmizálnak, ritmus kígyót tapsolnak, táncolunk.
Ma egy lányka megköszönte az ének órát.
