1 hónap

Ez az első hónap - akár szerettem volna, akár nem - a beilleszkedésről szólt. Megszokni az új nyelvet, egy másik kultúrát, más oktatási rendszert. Utóbbival nincs túl sok gondom, inkább érdekesnek tartom.

A kicsik eddig egy zenei fesztiválra készülődtek, amin a környékbeli sulik vettek részt.
Ha jól tudom, szerdától szombatig tartott a fesztivál, amin fellépett a környék apraja-nagyja; hangszeresek, énekesek, kórusok. A Wellington School szinte mindenből elhozta az első helyezést. Elsősorban azért, mert nagyon jó szakembereket alkalmaznak, illetve szeretem a munkamorált is, ami itt uralkodik.

Minden gyerek tudja, érzi, hogy "kivételes" suliba jár. A tanarak nem kiabálnak sosem (ezt nagyon szeretem!), ellenben elég gyakran emlékeztetik őket udvariasan, hogy kell viselkedni. Minden osztályra jut legalább 2 tanító néni is. Nagyobb problémát az egy hónap alatt még nem tapasztaltam, nem láttam sehol.

A 2-3. osztályos kórus próbáit kísértem végig, inkább csak megfigyelőként. Így a gyerekek megszokhattak, velük énekeltem, ha bizonytalanok voltak, illetve figyelmeztettem azokat, akik elkalandoztak.

Habár ez nem sok, de ez az időszak kellett ahhoz, hogy megismerjük egymást, hogy elfogadjanak és hogy én se érezzem magam idegenül az új helyzetben. Szakvezetőm, Dennis, rendkívül elfogadó, de ugyanez a helyzet az ovis segítőmmel is; Kate-tel. Akkor taníthatok, ha késznek érzem magam rá! Végre nem vagyok nyomás alatt, és ezt kezdem élvezni!

A verseny előtt egy nappal már izgatottan vártam a főpróbát, hiszen hétről hétre hallottam a gyerekeket, ismertem a darabjaikat, velük és Dennissel izgultam, hogy minél tisztább, minél muzikálisabb legyen az előadásuk.

A "normál" kórus próbán csak a harmadikosok énekelték a projekt dalokat, s kérdeztem tanító nénijüktől, Liztől, hogy miért marad el a próba, hiszen fontos lenne!
Mondta, hogy Dennist későbbre várják, mivel az idősebb tanítványaival van a versenyen.
Aztán Dennis nem jött.

Ismertem a darabokat, a próba nem maradhat el, hiszen nincs sok idő, a fellépők pedig itt vannak.
Habár a zongorakísérethez ügyetlen vagyok, vezényelni még tudok, a gyerekeket hallom, próbáljunk!
Emlékeztettem őket mindazokra, amiket Dennis tanított velük (staccato, piano, legato, forte), majd a tanító nénik segítségével a saját instrukcióimat is megosztottam velük (Nyisd ki a szád, ha énekelsz, artikulálj! Lazulj el, masszírozd meg az arcod! Ezen jót kacagtak, hiszen csak pantomimeztem.)

És elkezdtünk dolgozni!
Nem ez volt életem legjobb vezénylése, nagyon izgultam, és a gyerekek sem énekeltek a legjobban, hiszen nem szoktuk meg egymást. De a próba nem maradt el, és kiderült, hogy a szövegtudásuk bizony nem maradéktalan.

Pénteken gyönyörűen szólaltak meg, minden pontos volt, nagyon büszke voltam rájuk. A színpadról integettek a karzatra és örültek, hogy velük örültem!
"Természetesen" nyertek.

Már nagyon várom, hogy "saját" dalt taníthassak nekik.