Erről elfelejtettem beszámolni, pedig igen fontos.
A másodikosokkal elkezdtük tanulni a kézjeleket (ebben még Dennis segített). Minden gyerek ismeri a Muzsika hangjaiból az alábbi dalt:
Majd szépen beállt egy-egy gyerek a sorba és egy egész dúr-skálát alkottak. Az állhatott be, aki a legszebben mutatta a kézjeleket;) Végül élő zongora-játékot játszottunk.
Csütörtök délután pedig megtartottam az első önálló órámat! Tudom, lassú vagyok, ez Nektek, akik ismertek, nem újdonság. Ismételtük a fesztivál-dalokat, illetve megtanítottam velük a Kis kece lányomat. Az órát végig vezettem, nem beszélt helyettem senki, a tanító néni "egyedül hagyott", csupán a gyerekekkel énekelt.
Kissé unalmas volt a piciknek a foglalkozás, hiszen megszokták, hogy kísérettel énekelnek mindent, én pedig sorról-sorra, kíséret nélkül tanítottam velük a dalt, először csak magánhangzóval, majd rátettük a szöveget. Bizony, nem volt könnyű!
Tanító nénijükkel megegyeztem abban, hogy nem mutatom meg nekik a magyar szöveget, hiszen épp, hogy megtanultak írni-olvasni, csak zavarná őket az idegen írásmód/kiejtés.
Az eredmény: a másodikosok szokatlanul tisztán énekeltek. A szöveg? khm, hát az még nem tökéletes :)
Este van, dermedten fekszem az ágyban, nem tudok mozogni...
Nem, ez nem valami science fiction, ma hegyet másztunk, egész pontosan 15 km-t gyalogoltunk.
Caramel shortcake-en edződött tagjaim persze nem fogadták a megmérettetést túl pozitívan (istenem, mi lesz velem otthon, ha nem vehetek caramel shortcake-et?!).
Egy régebbi bejegyzésemben talán említettem, hogy úgy találtam, hogy itt a szülők/pedagógusok kevésbé óvatosak, mint mi vagyunk. A gyerekek hidegben fagyit esznek, szép harisnyában a földre ülnek és senki nem szól rájuk. Sem azért, hogy koszos lesz a ruha, sem azért, hogy felfáznak. És az sem zavar sok mindenkit, ha a gyerekeknek folyik az orra a hidegben (néha már jönnek hozzám, tudják, hogy nálam mindig van papírtörlő, mert zavar).
Ma szintén ezt a gondtalanságot láttam (nem, nem gondatlanság!). Valószínűleg jobb az immunrendszerük, megtanultak együtt élni a környezettel, sosem betegek (ha volna is bajuk, úgysem jutnak el az orvosig - visszasírom a magyar egészségügyet!)
Tudniilik, mentünk fél napon keresztül, amerre sikerült, térkép után természetesen és másztunk millió plusz egy kerítést. Magánterület? Nem, nem létezik! Itt senki nem strapálja magát biztonságos turistautakkal - minek?
A drótkerítés meg is tépázta a vízálló gatyómat. Csak egyszer nem vettem fel a kesztyűmet, hát a mancsom is sebes lett. A sárban is majd térdig megmártóztam, oh yeah!
(Egyébként csodálkoztam, hogy a suli majd 100.000 Ft értékben vett nekem "munkaruhát" a kinti ovihoz. Most végre értettem. A szél rettentően fújt - 4 naciban és 5 felsőben éreztem magam kellően komfortosan, nem beszélve a Besenyő Anti bácsi-féle berepülőpilóta sapiról.)
Egyébként gyönyörű! Tényleg olyan, mint a filmekben. Legszívesebben ott maradtam volna az út elején a sziklás tengerparton, kastéllyal, hullámokkal, sirályokkal, zöld mezővel... Igyekszem majd saját képeket feltölteni; főleg az út elején olyan voltam, mint a japán turisták:)
Addigis, kedves szülők, öcs, barátok, s mindenki egyéb - üdvözöl Ágnes a skót legelőkről:
Az egyszerűnek szánt kérdés igen nagy fejtörést okozott. Aztán elnevettem magam és közöltem a negyedikesekkel, hogy nem vagyunk alienek, ugyanazt esszük, amit ők is. Ha a hungarian cuisine-ről kérdeznek a kicsik, egyértelműbb lett volna, nade nekem kell ilyenkor kapcsolni:D
A héten az ovisokkal magyar ételekről fogunk beszélni. Később majd beszámolok, hogy sikerült az "óra". Majd megőrülök, ahogy bámulom a zsírosabbnál zsírosabb pöriket, bográcsgulyást, főzelékeket (!) rákóczi túróst, túrórudit! Reggelire itt nem tudok enni pogit és nem vár otthon egy hűtőnyi szalonna meg kolbász, ami tudom, hogy egészségtelen, de olyan jó havonta egyszer bűnözni!
Előző órán tehát megállapítottuk, hogy Magyarországra repülővel kell utazni és bizony a magyar karamell "yummy and scrummy"
Az "óra" sajnos nem fogja lefedni a teljes magyar konyhát, hiszen ovisokról, egészen pontosan 3-5 éves gyerekekről beszélünk, akiknek a figyelmét 5-10 percre is nehéz néha lekötni. Ezért úgy készültem, hogy megmutatom nekik, mit szeret egy magyar ovis (vagy mit szeretett az én időmben, az őskorban):
A jó öreg Maláta-cikória kávé, amiről az oviban még azt hittük, igazi
Csúnya nyersfordítás - Cocoa snails :)
Kicsiknek málnaszörpi, nagyoknak macifröccs
Floating island - amit a mamik a beteg gyerekeknek készítenek
Természetesen a túró rudi sem fog kimaradni!
Tízóraira pedig készítettem nekik nutellás és eperlekváros palacsintát.
Lábjegyzet (mai történések):
Korán reggel Ava leült a rajzasztalhoz alkotni. Megkérdeztem tőle, mit rajzolt.
Ő pedig igen bölcsen válaszolt: Egy képet. :)
A gyerekek, ha lassan is, kezdenek megbarátkozni a gondolattal, hogy nekem az angol nem az anyanyelvem és néha bizonytalan vagyok. Gyakran tanítgatnak is, általában nagyon segítőkészek.
Krisleen ma a mesekönyv ábráival vizsgáztatott (Mi ez? Boszorkány...)
Miután befejeztük a játékot, elindultam a mosdóra. Home? No, I need to go to the toilet.
Erre megfogta a kezem, kinyitotta az ajtót, és bevitt a gyerekek mosdójába, majd rám zárta az ajtót. Pont, ahogy az óvónéniktől látta. :)
Ez az első hónap - akár szerettem volna, akár nem - a beilleszkedésről szólt. Megszokni az új nyelvet, egy másik kultúrát, más oktatási rendszert. Utóbbival nincs túl sok gondom, inkább érdekesnek tartom.
A kicsik eddig egy zenei fesztiválra készülődtek, amin a környékbeli sulik vettek részt. Ha jól tudom, szerdától szombatig tartott a fesztivál, amin fellépett a környék apraja-nagyja; hangszeresek, énekesek, kórusok. A Wellington School szinte mindenből elhozta az első helyezést. Elsősorban azért, mert nagyon jó szakembereket alkalmaznak, illetve szeretem a munkamorált is, ami itt uralkodik.
Minden gyerek tudja, érzi, hogy "kivételes" suliba jár. A tanarak nem kiabálnak sosem (ezt nagyon szeretem!), ellenben elég gyakran emlékeztetik őket udvariasan, hogy kell viselkedni. Minden osztályra jut legalább 2 tanító néni is. Nagyobb problémát az egy hónap alatt még nem tapasztaltam, nem láttam sehol.
A 2-3. osztályos kórus próbáit kísértem végig, inkább csak megfigyelőként. Így a gyerekek megszokhattak, velük énekeltem, ha bizonytalanok voltak, illetve figyelmeztettem azokat, akik elkalandoztak.
Habár ez nem sok, de ez az időszak kellett ahhoz, hogy megismerjük egymást, hogy elfogadjanak és hogy én se érezzem magam idegenül az új helyzetben. Szakvezetőm, Dennis, rendkívül elfogadó, de ugyanez a helyzet az ovis segítőmmel is; Kate-tel. Akkor taníthatok, ha késznek érzem magam rá! Végre nem vagyok nyomás alatt, és ezt kezdem élvezni!
A verseny előtt egy nappal már izgatottan vártam a főpróbát, hiszen hétről hétre hallottam a gyerekeket, ismertem a darabjaikat, velük és Dennissel izgultam, hogy minél tisztább, minél muzikálisabb legyen az előadásuk.
A "normál" kórus próbán csak a harmadikosok énekelték a projekt dalokat, s kérdeztem tanító nénijüktől, Liztől, hogy miért marad el a próba, hiszen fontos lenne! Mondta, hogy Dennist későbbre várják, mivel az idősebb tanítványaival van a versenyen. Aztán Dennis nem jött.
Ismertem a darabokat, a próba nem maradhat el, hiszen nincs sok idő, a fellépők pedig itt vannak. Habár a zongorakísérethez ügyetlen vagyok, vezényelni még tudok, a gyerekeket hallom, próbáljunk! Emlékeztettem őket mindazokra, amiket Dennis tanított velük (staccato, piano, legato, forte), majd a tanító nénik segítségével a saját instrukcióimat is megosztottam velük (Nyisd ki a szád, ha énekelsz, artikulálj! Lazulj el, masszírozd meg az arcod! Ezen jót kacagtak, hiszen csak pantomimeztem.)
És elkezdtünk dolgozni! Nem ez volt életem legjobb vezénylése, nagyon izgultam, és a gyerekek sem énekeltek a legjobban, hiszen nem szoktuk meg egymást. De a próba nem maradt el, és kiderült, hogy a szövegtudásuk bizony nem maradéktalan.
Pénteken gyönyörűen szólaltak meg, minden pontos volt, nagyon büszke voltam rájuk. A színpadról integettek a karzatra és örültek, hogy velük örültem! "Természetesen" nyertek.
Már nagyon várom, hogy "saját" dalt taníthassak nekik.
Alapvetően kételkedő, türelmetlen ember vagyok.
A kétely, hogy valóban tanár akarok-e lenni, végigkísért a mesterképzésen, a szakmai gyakorlatomon. Nehezen tudok egy csoportot irányítani, irányítani nem is szeretek; segíteni, egyengetni annál inkább.
A gyakorlat nehéz. És ez még enyhe kifejezés. Nem az iskola miatt, tudniillik kedvesek, segítőkészek. Ugyanakkor sokszor ők sem tudják, mit kezdjenek velem.
Képzeljétek el!
Elindultam azzal a bizonyossággal, hogy itt az életem nyugisabb, könnyebb lesz, mint otthon. Hiszen voltam már cserediák is, az csudajó volt! Itt figyelnek majd rám, befogadnak, elengedhetem magam, feltöltődhetek. Az angol 1-2 hét után menni fog. Utána talán itt maradhatok, mert meg akarok tanulni angolul, meg dolgozni szeretnék meg még továbbtanulni.
És persze nem pont így lett. A nyelv és az eltérő kultúra egy üvegfal. A kollégák kedvesek, de néha ők is bizonytalanok. Nagy többségük idősebb is; hát szabadidős laza programról - kocsmázás, bográcsozás (persze, Skóciában) - szó sincs, néha elhívnak különböző kult programokra. Nehéz utat találni egymáshoz.
Az idegen nyelv frusztrál. Hallom magam, ahogy nem szép angollal, erős akcentussal kínlódok. Úgy érzem, mintha egyáltalán nem fejlődnék. Néha nem is értem, mit mondanak. Mintha hülye lennék; pedig csak a nyelv akadályoz. Próbálnak velem beszélgetni, máskor én kezdeményezek. Van mikor megakadok. Szégyellem. A kifejezéseink különbözőek. Mintha a magyar jóval árnyaltabb lenne.
- Van nálad zene? (bocsi a nyers fordításért) Hm. Maximum bennem. Valahol jó mélyen, elvégre ének tanár vagyok. CD-m sincs, bocsi. Mit akarsz? Már megint én vagyok a hülye???
Fél óra után leesik, hogy azt kérdezte, van-e nálam kotta. Kábé ugyanezt a kérdést használják arra is, ha meg akarják tudakolni, hoztam-e valami dalt az ovisoknak. Nem tudom, hogy miattam használnak-e túl egyszerű, ámde félreérthető kérdéseket, vagy amúgyis nekem kellene kitalálnom, hogy mit akarnak?
- Látod a tündért velünk szemben, a szigetnél? (fairy) De romantikus hangulatban van ma valaki! Az ovisok is szoktak vele találkozni, hát belemegyek a játékba...
- Ja, a révről beszélünk? (ferry)
- Nézd már, ott a kedves! (dear) Milyen kedves? Tudom, nagyon kedves... de mégis, mit kellene látnom?
- Ó te jó ég, hogy lehetek ilyen buta! Ott szalad egy szarvas! (deer)
Hogy nem tudom magam szépen, szabatosan, a csodálatos nyitott magánhangzókat és szokatlan fonémákat tartalmazó bégető, síró-nevető anyanyelvemen kifejezni, elképzelhetetlenül frusztrál. Van, mikor sírok, mire hazaérek. Tegnap a suliban sírtam el magam.
Aztán lakótársaim helyretettek, aludtam 8 órát; reggel kávé, gondolatokat igyekeztem pozitívra cserélni.
Ma beszéltem Magyarországról, vittem a piciknek szerencsi karamellt (és igen! ízlett nekik!) és talán megtanulták, hogy Hung(a)ry egy ország is, és hogy Áginak "sziával" kell köszönni. Jövő héten az ételeinkre kíváncsiak, viszek hát nekik képeket és sütök palacsintát.
A menzára akkor érkeztem, amikor az ovisok már végeztek az ebéddel. Köszöntem nekik, jó részüket már ismerem név szerint.
Ebéd után gyülekeznek, elindulnak kifelé, már nem látom őket. Claudia visszaszalad hozzám. Megölel.
Ma nem sírtam.
Az outdoor nursery egészen a skandináv államokból érkezett Skóciába. Nem tudom, hogy hozzánk elért-e már, a neten úgy láttam, hogy eléggé divatos jelenségről van szó. Ismét feltalálták a spanyol viaszt.
Ugyanis az outdoor nursery egy erdei játszótér.
Ne értsetek félre! Nagyon szeretem a régi-új ötleteket.
Sosem felejtem el, mikor egyik bárczis tanárom az inkluzív nevelésről kezdett nekünk beszélni.
Régi tanító nénije megkérdezte tőle, mivel foglalkozik. Ő elmesélte, hogy azon fáradozik, hogy mindenféle gyerek együtt tanulhasson. A tanító néni pedig szeretettel hallgatta. Majd később megjegyezte: "Dehát mi annak idején a tanyasi iskolákban ezt csináltuk!"
Sokáig lehetne ezt boncolgatni, hogy hova tűntek a régi okos, jól bevált dolgok, de ma nem ez a célom.
Az outdoor nursery egy sportpálya szélén helyezkedik el. A rögbipályára kijárnak a nagyok is edzeni.
A pálya szélén napfényes épület, benne két nagyterem, mosdók, ebédlő. A terem kissé puritán, tekintve, hogy itt nem a benti játék a cél. Szőnyeg, kis asztal található itt, plusz érkezés után néhány puzzle, mesekönyvv, rajzeszköz is előkerül.
Nem sokkal később óvónénijük, Kate mesét olvas nekik 3 kecskegidáról. A mese egyszerű, kedves, de szó sincs benne házikóról, vadászról, ugyanis a kecskék az erdőben sátoroznak, majd a hídon egy troll várja őket, hogy aztán kecskeburgert és kecskecurryt készíthessen belőlük.
Ezután ötletelés következik, kinek mi maradt meg, mit szeretne megvalósítani a meséből.
Így merül fel a sátorozás. Óvónénijük, Kate egy jókora textil darabot visz magával.
Az outdoor nursery érdekesebb része a "játszótér". Ez egy szalaggal körbevett nagyobb terület az erdőben. Közepén egy pici kör, ezt farönkök veszik körül. Itt tízóraiznak, középen kerti grillre hajazó tűzhelyen kis lábosban felmelegítik a tejet. Megfelelő célszerszám segítségével (olyan, mint 2 összerakott tésztaszűrő) kukoricát pattogtatnak.
A játszótéren kötelek, kis talicska, lapátok, gereblyék, ponyva, stb, találhatóak.
A kecskés mese alapján sátrat készítenek; két fa közé kikötnek egy kötelet, ráterítik a ponyvát, majd kis ágakkal a földre rögzítik. A textilt alá terítik a földre. Az összes ovis befér! Imádják!
Enyém volt a megtiszteltetés, hogy troll lehessek. Sajnos olyan jól játszottam a kecskepitére éhes trollt, hogy Laura megijedt tőlem:D Kate alig tudta megvigasztalni; ez csak játék!
Az outdoor nursery marhára megnyugtató, gyereknek, óvónéninek egyaránt. Kevesebb a vita, jó a levegő, nagyobb a tér, minden nap van valami újdonság. Hol hóvirágot találnak, hol madártollat, hol egy koponyát!:D
A gyerekek minden nap tanulnak; az állatok, növények neveit, formákat, időjárást, stb.
Fejlődik az egyensúlyérzékük, nagymozgásuk, mozgáskoordinációjuk, fantáziájuk.
Sajnos a videó nem a legjobb, de nagyjából ez alapján elképzelhető, hogy miről van szó.
Jó lenne, ha otthon is lenne ilyen!
A "berendezés" adott, nem drága, viszont a gyermekek ruházatában már nem lennék biztos.
Itt meleg, de vízálló rucira, a babáknak overallra, gumicsizmára kell gondolni.
Lábjegyzet: Sajnos több képet nem készíthetek, mivel ahhoz szülői beleegyezésre lenne szükségem. Itt jóval komolyabban veszik a szerzői jogokat; fénymásolt kottát sem nagyon használunk.
