Visszatértem :)

Sziasztok!

Nem tudom, követtek-e még. A kalandom a Wellington Schoolban nemsoká 5 éve lesz, hogy elkezdődött. Hihetetlen, ugye? :) 

Ha úgy nézzük, sok minden történt velem azóta, és ha más szemszögből nézünk rá a dolgokra, bizony nem sokat haladtam előre. 

Ahogy az előző bejegyzésekben írtam (amelyeket szeretnék majd kigyomlálni a későbbiekben és használhatóvá tenni ezt a blogot), hotelben kezdtem takarítani az asszisztens program után és Glasgow mellé költöztem egy 19 négyzetméteres önkormányzati bérlakásba. Azt hiszem, ez életem egyik legerősebb - nem sulihoz köthető - tapasztalata volt. Fizikai munkában, migránsként kellett megállnom a helyem egy idegen országban, egyedül, segítség nélkül. Ehhez képest - azt éreztem - az egyetem gyakran kismiska :) Felújítottam, kifestettem, szőnyeget raktam le a lakásba, bútorokat vettem - használtat és újat is. Közben, 2014 őszén elkezdtem egy szakképzést a helyi college-ban, ahol hangmester szakmát tanultam és 2015 nyarán diplomáztam. A képzés árát saját magam teremtettem elő! Hónapokig nem volt szabadnapom, mert a szabadnapjaimon iskolában voltam és ha nem volt iskola, dolgoznom kellett, hogy kifizethessem a tandíjam.

Sajnos ebbe az egészbe annyi energiát tettem bele (amit akkor még nagyon nem láttam megtérülni), hogy az már az egészségemet veszélyeztette. 2015 tavaszán, a Paisley-i Royal Alexandra kórházban diagnosztizáltak egy mozgásszervi autoimmun betegséggel, amit később - hálistennek - Magyarországon megcáfoltak az orvosok. Akkor nagyon sok időt töltöttem orvosnál, kórházban. Miután lediplomáztam, már nagyon kevés erőm maradt és ekkor hazaköltöztem Magyarországra a szüleimhez.
Nagyjából 3 hónap kellett ahhoz, hogy összeszedjem magam és állást is találjak. Kérdés volt, hogy Debrecenben - a szüleimhez közel, Egerben - a kedvenc magyar városomban vagy Budapesten keressek-e munkát. Végül a lehetőségek és az akkori ismerőseim, barátaim miatt Budapest mellett döntöttem.

A keresés végén akkor 2 lehetőségem maradt: egy fiatalos, rendezett, menő nyelviskola és egy lepukkant alapítványi középiskola, ahol magánéneket és zongorát kellett tanítanom főleg részképesség zavaros, tanulásban akadályozott vagy mentális problémával küzdő gyerekeknek. 

Sokat gondolkodtam a választáson. Voltam a nyelvsuliban bemutató órán és zseniális volt az a lendület, elfogadás, újszerű szemléletmód, amit ott tapasztaltam. Az alapítványi suliban is voltam 2 interjún: egy rendetlen, rossz állapotban lévő épület fogadott sok lézengő gyerekkel. Az első interjú egy kolléganővel és a távozó "párjával" élvezhető volt, viszont a vezetők borzasztóak voltak:  8-an ültek körben egy teremben, mindenkinél ott volt az önéletrajzom fénymásolata. Az első kérdés ez volt: "Maga mért mosolyog? Zavarában szokott mosolyogni?" 

Mit gondoltok, melyiket választottam? ...

Persze, hogy az utóbbit. Nem azért, mert hős akartam lenni, vagy mert szép feladatnak láttam ezt. Nem is nagyon akartam hallgatni a tanácsot adó ismerősökre, vagy barátokra, mert én magamban a nyelvsulit akartam. Az alapítványi suliból meghívtak a leendő kollégák a gyerekek koncertjére és attól cikibb koncertet addig még életemben nem láttam. Hamis volt, élvezhetetlen. Nem puhított meg a szeretnivaló, többségében sérült gyerekek látványa. Az sem puhított meg, hogy mérhetetlen szeretettel vették körül a "régi Ágit".
Az egyetlen indok a rendszeres fizetés volt. A nyelvsulinál a megtartott órák számától függött a fizu és nem tűnt elég biztosnak.

Sok minden eltelt azóta, amit már késő lenne bogozni. 2 éve tanítok az alapítványi-alternatív suliban és már nem a pénzért. A gyerekek szinte minden nap adnak, minden nap tanítanak és ők ezt gyakran nem is tudják. Sok minden történik körülöttem, amit szeretnék másokkal is megosztani. Ezért kezdtem el újra írni.