Utam a debreceni repülőtéren kezdődött. Életemben nem láttam még ilyen pici repteret...
Csomagom 22,95 kg - az easyjetes limitem 23 kg volt. Tökéletes!
Szülők, jóbarát izgágák, tehát hazaküldtem őket elég hamar:)
Murphy természetesen most is jelen volt, bár nem aludtam a Luton reptéren. Valószínűleg itt nem is engedték volna.
Szóval az utazásom azzal kezdődött, hogy a reptér mosdójában észrevettem - leszakadt a csizmám cipzárjáról a húzó rész. A csizma beragadt. Hiába kulcstartó-karika és egyéb segédeszköz. Ez csak azért ciki, mert a vámnál bizony le kell venni azt a csizmát. A debreceni reptéren még rimánkodtam - ez egyszer tekintsenek el tőle. De a Lutonon?
Indulás - nem értem a steward, stewardess angolját. Atyaég, mi lesz itt? Aztán realizáltam, hogy ők ukránok. Szeretünk, wizzair! Minden lepukkant, igénytelen, nem különben az utaskísérők. Na de ne sírjunk, hiszen occsón utazunk.
Felszállás előtt egy gyerek sírni kezd, hazudok, üvölteni ("Nem akarok Angliába utazni!" - jókor, fiam!). Csodálatos égi jelek; biztos, hogy ma kell utaznom? Szem becsuk, sorsba beletörődik. A szakadt repcsis újság lapozgatása közben a Rozi nevű nájtklubra bukkanok. Na, ha egyszer Ukrajnában járok...
A telefonom szókereső játékába a szomszéd is besegít - kiderült, Hajdúdorogra járt gimibe, görög katolikus pap lesz. Furcsa... miért akar egy fiatal pap lenni? Laza volt, kedves, normális. Jól éreztem magam mellette.
Lutonon a csekines lány el akar küldeni, majd plusz pénzt akar fizettetni a poggyászért. Basic inglisemmel elmagyarázom, hogy én bizony fizettem ezért. Okés!
A kapunál egy kamaszokból álló csoporttal csekkolok be. Megkérdezik, hanyadikos vagyok. Egyszerűen nem értettem a kérdést... Majd miután mondtam, hogy én tanár vagyok, megkérdezték, hogy melyik gyerek tartozik hozzám. Ó, ég! Ezek nem kellenének, az biztos. Egy "repülő osztály"?
Érkezés - meseszerű néni, lila kabátban. Susan megölel. Vártam már, hogy valaki a gondjaiba vegyen. Örül, hogy ha kicsit is, de beszélek, értek angolul. Vacsora kettesben, sokszor csak bólogatok, de lassan beszél, így értem, mit mond.
Le van döbbenve, hogy csak egyheti ruhát hoztam. Ruhát bárhol lehet venni.
Szombaton a gazdaságis családjához mentem vendégségbe. Tartottam tőlük, mert mentorom, Susan mindig a teljes nevén emlegette és hát egy gazdaságis az csak száraz pénzügyi dolgokkal foglalkozhat, a családjával meg mit kezdek majd?
Aztán az első pillanattól imádtam őket. Ők értelmiségiek, ez bizony látszik a lakásukon is. Van tér, ízlésesen van berendezve, nincs nagy kosz sem ordenáré rendetlenség. Nappaliban zongora, cselló, gitár.
Itt ért az első meglepetés, mert John kamasz lányát, Beth-et végre értettem és tudtunk zenéről beszélni és sokkal fesztelenebb voltam vele szemben.
Aztán persze ott volt Darragh; John 5 esztendős kisfia. Ő bizony nem törődik azzal, hogy tudok-e angolul vagy sem. Az a fontos, hogy játszok-e vele kalózosat on the seven sea. Tőle tanulok a legtöbbet, hiszen ő elmondja, ha butaságot beszélek és a "helyi" nyelvet is tanulmányozhattam;
teeny weeny (tiny) - apró
bare boobie (nem akarjátok tudni) - a nővére kinézetére tett cseppet sem udvarias kifejezés
Ma átköltöztem szállásadómhoz; Joyce-hoz. A szobám aprócska, de szép, rendezett.
Joyce nem beszél hozzám lassan, de annál többet. Kábé a felét értem annak, amit mond, mindenesetre nem zavartatja magát. Kedves, elvitt vásárolni, vacsit csinált nekem. Szóval tök jó arc.
Ma elhatároztam - mindenképpen csinálok egy furcsaság-listát.
Amit eddig láttam:
A picik 5 évesen írni-olvasni, számolni tanulnak
Ó, báj Gád! Szegények rajzolni sem tudnak még, nem hogy írni! Ők ezt nem érzik gonosznak, nekik ez a normális. De gondolom, lassabban jutnak el az írás-olvasásig. Mindenesetre Darrah már egész ügyesen olvas és számol.
Gyerekek fagyival a játszótéren - ugye februárt írunk...
Itt a szülők kevésbé aggódnak azért, hogy a gyerek megfázik.
Gyerek pórázon - nálunk is van, de nem menő.
Krematórium jelző tábla az útkereszteződésben - nem álltam meg, hogy ne kérdezzem meg Joyce-t; Ez tényleg az?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése